Mindig tukmálta őket. Még télen is volt a pincében eltéve. Főleg alma, nagy faládákba rakva. Azt sem tudtam, hogy most az almák pinceszagúak vagy a pince almaszagú.
– Egyétek gyerekeim! Vigyétek már, ne kelljen mindig mondani! Ott a sok alma, rám rohad.
Aztán nyáron ott volt a sok barack. A meggy. A cseresznye. Na, meg a körte.
– Jaj, hagyjál már papa a körtével, attól megfájdul az ember bele!
– Ejnye! Miért kell ilyeneket mondani gyerekem? Hát tele van vitaminnal. Egyétek!
És ettük. Ragadt a kezünk minden nyáron. Barack csepegett végig a pólón. S must csorgott le a szájon.
—–
Már hajnalban kiment metszeni, kötözni, pörgetni. Ha nem a kertben, az erdőben tevékenykedett. Vadászott. Sót és vizet vitt a vadnak. Kukoricát is, amit a disznó szeretett. Méhei is voltak. Tavasztól kint lógott a tábla: akácméz eladó! Szép betűkkel írták ki,  eleinte a nagyanyám – tanítónő volt, a külalakra adott -, aztán eltűntek a méhek,  majd elment a mama is. A  nagyapám egészsége pedig romlani kezdett. Megvakult a bal szemére, kialakult a prosztatarák és a térde is gyakran fájdogált.
——
Rossz szembesülni azzal, hogy valakinek csak úgy elszáll az életkedve. Hogy nem érdekli már semmi. Sem a gyerek, sem az unoka. Nem tudni mi jön ilyenkor előbb: az elkedvetlenedés vagy maga a tehetetlenség? Melyik-melyiknek a motorja?
—–
Néha nem értettem miért kell egy életen át ilyen katonásan bánni az érzelmekkel, mint ahogy ő tette. De az utóbbi időben, mintha kezdett volna megváltozni. Megnyílni, vagy talán mégjobban bezárni? Két hetente mindig felhívott, sűrűbben ha ünnepnapok jöttek.

-Szervusz kislányom! Üdvözöllek titeket! Isten áldjon, aztán jó egészséget kívánok nektek! – és már el is halt a hangja. Ha kérdeztem miért, a válasz ennyi volt: a gyógyszerek.

-Hormonokat szedek gyerekem. Izzadok, mint a ló. Szorongok. Borzasztó, na.

Ennyit mondott és sietett. Egyre gyorsabban tette le a telefont. Mondtam apámnak, hogy ez már nem vicc, ez tovább így nem mehet. Kérjen neki a háziorvostól kedélyjavítót! Azt mondta makacs, nem lehet.
———
Az unokák közül egyikünk sem ismeri az erdőt. Nálam még a fokföldi is megrohad. Nem terem semmi gyümölcsöt köröttem, s nem virágzik semmi csak elfonnyad. Földünk sincs itt Ausztráliában. A bérből lakásra futja csak. És a gyerekkor minden egyes almája, mézes kiflije mikor emlékeim közül feldereng, csak rámutat: metropolita létem mennyi mindenben éretlen és ízetlen. A természethez közeli lét, számomra olyan mint egy nehéz kelésű rusztikus kalács, amelyet mindenki szeretett, de receptjét már senki nem tudja; s mivel órákig kellene keltetni, azt ma már mindenki unja. Mi ráuntunk, s a papával így tűnt el egy világ. Egy világ, amelyben még teremtek az almák és a körték, ahol repkedtek még a méhek, mert volt ki szeresse őket. Őket legalább…
—–
Most ott áll a kert. Éretten. Szüretre várva. De mindenkinek nyűg lesz a gyümölcsös karbantartása. Egy élet munkája. Leszüretetlenül. Hiába.

De ne hagyjátok még kivágni a gyümölcsfákat semmiképpen! S bár művelni egyikünk sem fogja, hadd legyen ez a kert valaminek a tanúja! Hadd higgyem még egy kicsit tovább, hogy még van remény, hogy még teremhet gyümölcsöt e világ!

S mi itt állunk. Tehetetlen generáció. Túl tanítotottan, túl elfoglaltan és mégis túl bután. Hiszen tőlünk meddőek a kertek. Tőlünk szárazak a fák.
—-
Hajnalban kelt aznap is. Vagy tán az éjszaka közepén. Lement a pincébe, ahol a bor, az almás ládák álltak. Ahol az élete gyümölcsei csak reánk vártak.

SMG

Nemrégiben három hónapot töltöttünk Európában, de két héttel hazautazásunk után nagyapám úgy döntött, hogy véget vet életének. Nem akart teher lenni. Nem akart másokra szorulni. Nem tudtam egyből visszamenni, a temetésre sem értünk oda. Ilyen messzeségben az embernek máshogy kell megküzdenie a gyásszal. Ezt a jegyzetet azután írtam, mikor megtudtam mi történt.