1. A JÓ PAP HOLTIG TANÍT

– Látjátok a jó öreg Bonjourban is most már minden kiszolgáló kínai. Ide is betelepedtek – súgta oda az asztal felett a nagymama, majd igazított egyet a blézere gallérján. A gyűrűk összekoccantak az ujjain. Elegánsan csilingeltek a nagymama kezei miközben magyarázott. Ez jó pár évvel ezelőtt történt, mikor a helyi bevásárló központ egyik kávézójába beültünk vele és olasz barátnőjével egy vasárnapi ebédre. Ugyanis a nagymama jó ír hagyományokhoz híven minden vasárnapot misével kezd, majd rendszeresen együtt ebédel valakivel. Miután kihozták az ételt a férjem a nagymama felé fordult és megkérdezte.
– Miről szólt ma az istentisztelet, mama?
– ÓÓÓÓ kisfiam, nyolcvan évemmel a hátam mögött még mindig tanít valami újat a jó Isten. Samuel Atya megint jól elgondolkoztatott bennünket, igaz Elena?
– Jaj, de még mennyire – helyeselt a barátnő, miközben rágcsálta a spanyol chorizo kolbászt.
– Na, de miért, miről beszélt? – puhatolódzott tovább férjem.
– Hát kisfiam. – vett egy nagy levegőt a nagymama és közben Elena tányérjára helyezte az utolsó szelet kolbászt mondván: – Elenám én már két szelet lazacot megettem, ez a kolbász kicsit erős az epémnek. – majd folytatta: Szóval arról prédikált az Atya, hogy mindannyian egyelőek vagyunk. Az Úr a férfit, a nőt, a menekülteket, a menedékkérőket is mind egyenlőnek teremtette. Mindenkit egyformán szeret az Isten, és ezt nem szabad elfelejteni. Nekünk is így kell szeretni mindenkit, a szomszédot is, akármilyen semmirekellő is.
– Mama, szerinted ez vonatkozik a kínaiakra is? –’kóstolgatta’ a nagymamát az unokája.
– Júúúúúj fiam – grimaszolt a nagymama – most megfogtál. Hát, igen asszem azokra is vonatkoznia kell. – nevetett és hozzátette.
– Erről jut eszembe Elenám, tudtad, hogy megszűnik ez az áruház. – mutatott a Bonjourral szemben álló üzletházra. – Állítólag valami bóvli boltot nyitnak helyette. Biztos ezt is a kínaiak vették meg. Ezek mindent ellepnek.
A nagymama tanárnőként dolgozott évtizedeken keresztül. Művelt ember, de hiába, még ahhoz a generációhoz tartozik, akik a Fehér Ausztrália bevándorlási politikán nevelkedtek. A negyvenes évek közepétől majdhogynem a nyolcvanas évekig az ausztrál kormányok meg voltak arról győződve, hogy Ausztrália – földrajzi helyzetét figyelmen kívül hagyva – az angolszászok kizárólagos otthona. Aztán az évtizedek során az ország vezetői rájöttek, hogy egy esetleges háború során a csekély népesség nem fogja tudni megvédeni a természeti kincsekben és más kiváló adottságokban gazdag országot. Ezért, hadvédelmi okokból, nyitni kezdtek és bár először csak a szőke-kékszemű balti szépségeket engedték be, később a gazdaság fellendítése érdekében már hajlandóak voltak mindenféle (színű) népeket befogadni. De közben a nagymama megöregedett. Ausztrália népességének összetevője pedig gyorsabban változott, mint az ő el fogadóképessége.

A pincérnő közben lepakolta az asztalt és összeírta a számlát. A nagymama megjegyezte, hogy bár kivételesen finomat evett, szerinte a kínaiak nem tudnak sem kávét főzni, sem rendesen kiszolgálni. Majd mi elköszöntünk, de még hallottuk, ahogy Elena és a nagymama megvitatják, hogy miként fogják a kínaiak ellepni az egész bevásárló központot, aztán a kerületet, sőt Melbourne-t, majd Ausztráliát és végül a világot.

2. A LECKE

– Mitch, azt álmodtam, hogy kínai nőket kezdtél importálni Ausztráliába. – mondta férjem a nagymama nyolcvanharmadik születésnapján nagybátyjának.

Mitch, a nagymama legfiatalabb fia az ausztrál álmot élte. Hét évvel ezelőtt, mikor először találkoztam vele, barnára sült, szőke felesége bikiniben nyitott ajtót, majd vezetett át minket Baliból importált bútorokkal kibélelt házukon. Nagy üvegajtókon keresztül jutottunk a medencés udvarra, ahol ott feküdt izmosan Mitch is hatalmas szalmakalappal a fején. Kislányuk a vízben úszkált, miközben a grillen ott gőzölögtek a frissen sült kolbászok.
A nagymama aztán az évek során sokat dicsérte nekem a szőke, barnára sült feleséget.
– Kevés nő képes a férjét élni hagyni, de Kerry képes erre. – mondogatta büszkén a nagymama.
A fia ugyanis minden nyáron a haverokkal járt szörfözni Balira. Télen motocrossozott. Rendszeresen utazott ilyen-olyan versenyekre, edzőtáborokba. A szőke nagynéni nemcsak férje hobbijait támogatta, de beleegyezett, hogy a kislány is megtanuljon szörfözni, kismotorozni. Akkoriban a nagy család számára ők voltak az ausztrál etalon.

Mitch most azonban belevörösödött a férjem kérdésébe, pedig nem volt a szokása.
– Nem, nem importálom őket. – mondta.
– Akkor honnan szeded ezt a sok ázsiai nőt? – faggatta tovább a férjem, aki nem tudta megszokni, hogy az elmúlt pár év során nagybátyja minden családi alkalmon újabb kínai nővel jelent meg.
– Lilyvel még az egyetemen találkoztam, a többit a dateasiansingles.com-ról. – mondta a nagybácsi elég tárgyilagosan.

Lily Mitchnél 15 évvel fiatalabb hong kongi nő volt, aki cserediákként érkezett arra az egyetemre, ahol a nagybácsi a növénzet rendben tartásáért volt felelős. Két évvel ezelőtt pontosan karácsony napján e miatt a nő miatt költözött el a nagybácsi a Bali bútorokkal kibélelt családi fészekből. A következő családi összeröffenésére Mitch már Kimmel jött, most meg Fenfent hozta magával. Fenfen éppen egy saját készítésű papírból hajtogatott virágkosarat adott át a nagymamának, aki illedelmesen megköszönte.
– Thank you, thank you – mondta, majd lefagyott. Mert hirtelen nem jutott eszébe a nő neve. Megijedt, hogy lelilizi Kimet, vagy lekimezi Fenfent. Így hát elhalgatott és a születésnapi vacsora hátralevő részén inkább csak bólogatott.

3. A NAGYMAMA HOLTIG TANUL

Nemrég megint találkoztam a nagymamával a Bonjourban. A nagymama szétszórt volt. Két kávét is felhörpintett egymás után. A pincér figyelmeztette, hogy az ő korában már nem kellene ennyi kávét inni és ha netán harmadikat rendelne, azt ki sem fogja neki hozni. A kávéházzal szemben a régi áruház helyett jó pár éve sikeresen üzemelt a Pekingi Kacsa. A helyi kínai közösség tagjai sorban állva vártak, hogy bejussanak a déli yum cha-ra. Amíg mi a cappucinókat vártuk, a nagymama elnézegette őket.
– Tudod, az ő kultúrájukban nagy szégyen, ha valakit nem vesznek el harminc éves korára. – fakadt ki a nagymamából.
– Ezt a minap Lily mesélte. Állítólag a szülei sírnak, mert Mitch megmondta neki, hogy sosem akar tőle gyereket, de még csak meg sem házasodnak majd. – ecsetelte, majd idegesen kavart a kihozott kávén.
– Mitch ugye, most megint Lilyvel él. Bár néha randevúzgat Fenfennel is vagy hogy mondják a nevét. Talán Kimmel is. Sosem tudom melyikkel jelenik meg éppen. Jó lenne, ha néha egyedül is jönne. De mindig valami nővel jön. Sosem tudok vele négyszemközt beszélgetni. – ekkor rendelte meg a nagymama a második kávét.
– Lily azt is elpanaszolta, hogy Kim csak a fiam pénzére hajt. Hát én nem tudom melyik mire hajt, vagy ő maga mire hajtott, mikor egy nős férfivel szűrte össze a levet, de a volt menyem arcát sosem, de sosem fogom elfelejteni, ahogy azon a karácsonyi napon ott áll a nappali közepén miközben Mitch bepakolta a böröndjeit. Azt az arcot, sosem. – mondta, majd intett a pincérnek, hogy kérjük a számlát.
– De most mit csináljak gyerekem? A fiam, az a fiam. Én nem akarom elveszíteni. Szeretnem kell őt. El kell fogadnom őt is meg ezt a nőt is, meg azt a nőt is. Még ha nem is értek egyet az életvitelükkel. El kell őket valahogy fogadnom. Még ha…hát igen…még ha kínaiak is.

A pincér közben meghozta a számlát. A nagymama fizetett. A Pekingi Kacsa egyre dagadó sora mellett haladtunk el a parkolóba menet.
– Ezek mindenhova betelepednek – motyogta az orra alatt a nagymama, majd igazított egyet a blézere gallérján. A gyűrűk összekoccantak az ujjain. Elegánsan csilingeltek a nagymama kezei.

SMG