Ha valaki márvégigjárta az összes bevásárlóközpontot, mégsem találta meg a hőn áhított fej nélkülimalacperselyt, a csimbókos narancssárga kabalakutyát és az agyonstrapáltholdjáró cipőt, jó hírem van: a Verseny utcában, a Népstadion árnyékábanmindezt egy helyen és olcsón megkaphatja. Ugyanis ott van a Novák piac. AKeleti pályaudvar mögötti területet a Novák Rt. bérli a MÁV-tól, lassan már hatéve. A piacra sem kell belépni, már odakint a járdán és az út egyik sávjábanmegkezdhetjük a kincsekre vadászást. Odakint a földön — jobb esetben nejlonlepedőn— hever a legtöbb portéka. Köztük pedig maga az árus. Aki alól — vagy éppenakiről — cibálják a rongyokat a fogyasztói társadalom homo ökonomikuszai. Lábamalatt sárral kevert szeméttel haladok előre, s megállapítom: az itt kint árulókmegalakíthatnák a ’Kisebbségi és Hátrányos Helyzetű Árusok Érdekvédelmi Szervezetét’,áruikkal pedig a szeméttelepek főbeszállítójává avanzsálhatnának. Szemet szúr,hogy túlkínálat van a szexlapokból, a szentképekből, az üres sampon- éshajlakktubusokból, de abszolút hiány mutatkozik a lopott mobiltelefonok terén.„Mindenki lopott mobilt szeretne,” — mondja egy idős nénike, aki örökségétárulja kint —„de nekem az nincs. Én a nyugtatóimmal keresek a legjobban.Kétszázért adok egy dobozzal. Arra isznak, és tisztára olyan, mint a kábítószer”— így a kisnyugdíjas „drogdíler”. Az utcán nemcsak a feketekereskedelem,hanem a kultúra is virágzik: látni finn nyelven írt mesekönyvet, szépirodalmiregények keményfedelét, és 1976-osNépsport 6. és 7. oldalát is. Az antik kincsek reményében bebotorkálok a piacterületére. Odabent már sok minden emlékeztet korábbi piacélményeimre: vannakstandok, pavilonok, és a vertikális árusok is megjelennek, akik hajlandókkifizetni a napi 300-1000 forintig terjedő bérleti díjat. Beszélgetésbeelegyedek velük. Megkérdem: „ki az a Novák?” „A Novák, a Novák!” —kacag fel egy hosszú sálas asszonyság, aki tűzzománcos virá-gos teáskannábólönt forralt bort nagy bajuszú gobelinárus barátjának. „A Novákot még senki selátta!” —felel az úr nyájasan, és felakasztja képeit a pavilonra. „Lehet,hogy a Novák nem is létezik! De azt is rebesgetik, hogy Amerikában él,milliárdos, és a világ minden táján vannak piacai” — folytatja. Továbbmegyek,de nem ismeri sem a büféskisasszony, sem a csavarárus. „Pedig a Novák létezik,és tényleg sok piaca van.” Legalábbis ezt állítja Losonczi Istvánpiacvezető, majd hozzáteszi, hogy azért jobb lenne a Novákot a cikkbőlkihagyni. Továbbá ledorongol, hogy mennyire rosszul asszociálok, mert attól,hogy az van kiírva, hogy Novák-piac, a bazár igazi neve: Stadion Bazár.Végezetül megkér, hogy hívjam fel a VIII. kerületi közterület felügyeletet, éskérdezzem megtőlük, hogy mikor lépnek végre a járdás árusok ellen, akik fenyegetik a piac hírnevét. „Elhappolják a bevétel egy részét, hiszen tőlük is vásárolnak, és befelé jövet a rongyaikban elbotlanak a vevők. Néha még hozzánk is áthajigálják a kacatokat” —panaszkodik Losonczi.

A VIII. kerületi közterület felügyelet egyik munkatársa szerint ők már évek óta tehetetlenek az ügyben: hiába bírságolják meg a kint árulókat, hiába szállítják be őket a szabálysértési osztályra, másnap már újra kint árulnak az utcán.” Drasztikus módszereket kéne alkalmazni, hogy elüldözzük onnan őket”— így a munkatárs. Ha a piacon nem találkozom a színházkellékesből lett fúrógépalkatrész-beszerzővel, akkor Losonczit sem találom meg soha. Mikor a piacvezető felől érdeklődöm, a kellékes felkér, hogy vegyem át a stand irányítását, és elsuhan. Állok, várok, bámulok és árulok. Közben jön egy potenciális vevő, és megkérdi, mennyi az ablaktörlő. Mondom: még tippem sincs. Unott arccal továbbáll. Az árus visszajön Losonczi számával, és elmagyarázza, hogy nincsen itten konkrét ár: itt bárminek az értéke lehet egyszerre egy százas vagy ezer forint is. Attól függ, mennyit adnak érte. „Már ránézésre tudni lehet, hogy a vevőnél van-e készpénz vagy nincs, akar-e valamit venni vagy csak érdeklődik: minden az arcukra van írva” — mondja nevetve. Belátom, nincs nekem ehhez vénám, sem idegem. Mondja, neki is egyre kevesebb az utóbbiból, mert „itt a legszélsőségesebb emberek találhatók meg.” Rámutat Janira, aki alig bír menni, de már csak megszokásból is kivonszolja magát. Majd egy töltőn lévő Nokiát emel fel, amely egy arabul, kínaiul beszélő hajléktalan haverjáé. „Ez itt a poklok legmélyebb bugyra” – sóhajtozik. Továbboldalgok, és nézegetem ennek az apokaliptikus világnak a fröccsöntött kopasz nyakú kakasait, meg a pucér, kócos Barbie babáit. A kapuban megpillantok egy selyemsálas, nagy kalapos bácsit, aki egy merci szélvédőjét súrolja, és kezdem úgy érezni magam, mint egy Jancsó—Kusturica koprodukció statisztája. De én már a plázavilágban nevelkedtem. Fázik a lábam, zavar, hogy nincs tömeg. Gyorsan át is megyek a Westendbe.

Malik Szilvia